Régi nevén a Híd túl messze van (HTMV). Beszédes nevek ezek, hiszen Makó belvárosából nézve tényleg baromi messze van a szegedi Bertalan-híd, ami már a végcél közelségét jelzi (jelezte tavalyig). És igen! az árvízvédelmi töltésen végighaladva a 30. kilométer épp a hídon ér.

Tavalyelőtt még egyedül vágtam neki (pszichedelikus élmény volt a késő téli táj, a fülemben meg az üvöltő minimáltechno), tavaly már hárman voltunk, idén viszont egy egész kis falkával érkeztünk.

Az idő napsütéses, a szél közepesen hideg.

Örök dilemma a cipőkérdés: Klárafalváig földes, esőben saras a töltés, onnan viszont kemény makadámút vezet haza. Melyikre készüljek? A terepfutó talpát megeszi az kemény út, csillapítás sincs sok benne; a városi cipő viszont kis sárban is csúszik. Végül salamont vittem.

Érdekes, annyira félmaratonra vagyok felkészülve, hogy 21 km-ig reccsenés nélkül, jó tempóban ment minden. Nade, onnan még hátravan bő 10! Ez a rész kínszenvedés volt, egyre hosszabb belesétálásokkal. De azért beértem, és ezzel az év leghosszabb edzését le is tudtam. Pipa.