Korán érkezett a húsvét hétvége (sosem tudok rájönni, mihez számolják, mindegy is, UTFG). Idén viszont a sonka-torma-kölni szentháromságot hátrahagyva, edzőtáborozni mentem a pajtásokkal Galyatetőre.

Szállásunk a Galyatető Turistacentrum volt, egész jó hely, ha arra jártok kérjetek egy almafröccsöt, meg a bivakszállás kulcsát. Mellesleg hozzájuk tartozik a minden létező építészeti díjat bezsebelő, felújított kilátó.

Vendéglátónk nem más, mint Németh Csaba. Én félművelt tulok, nem is tudtam, mekkora alakja ő a hazai terepfutásnak! Ki is ő, mi is ő: remek riport vele erre, a fotó is innen. Minden adott volt, hogy olyan fogásokat, tippeket és trükköket szedjünk össze, amikre nem is gondoltunk korábban.

Nem szeretnék elveszni a részletekben, de azért röviden a tábor ütemrendjét leírom: pénteken érkezés, welcome-edzés (drink helyett, nem is értem). Szombat-vasárnap napi két edzés, technikai bemutatóval tűzdelve, esténként közös jóga, beszélgetés. Hétfőn még egy búcsú-edzés (mit vártam, útiáldást?).

A képen: a Szerző türelmesen kivárja, hogy a többiek a patakba potyognak-e

Mentés

Mentés

Mentés

Mentés

Mentés

Minden kommentár nélkül, mert így kerek.

Update: ezt is még hozzá, hátha segít valakinek.

Miképp autót vezetni sem lehet megtanulni könyvből meg youtube oktatóvideókból, úgy a sporthoz sem árt egy értő instruktor, azaz edző. Ez persze a célok függvénye: amíg rekreációból kocogsz a városban, esetleg néha ki-kimarad az életedből az egész, addig nem sok segítségre van szükséged.

Lubics Szilvi, Nagy Kata vagy DK Gergő ismert nevek. Ők sem maguktól ilyen "jólmenők", egy név áll mindannyiuk mögött: Oli papa.

Lőrincz Olivér a talán legjobb, de fura módon a legismeretlenebb atlétikai edző. A tanítványai csodákat érnek el, a többiek meg - mint én is - az általános tanacsaiból sokat meríthetnek. Biztos fogok még én is hivatkozni rá itt a blogban.

És hogy érdekes is legyen, következzen egy interjú első, második és harmadik része.

Régi nevén a Híd túl messze van (HTMV). Beszédes nevek ezek, hiszen Makó belvárosából nézve tényleg baromi messze van a szegedi Bertalan-híd, ami már a végcél közelségét jelzi (jelezte tavalyig). És igen! az árvízvédelmi töltésen végighaladva a 30. kilométer épp a hídon ér.

Tavalyelőtt még egyedül vágtam neki (pszichedelikus élmény volt a késő téli táj, a fülemben meg az üvöltő minimáltechno), tavaly már hárman voltunk, idén viszont egy egész kis falkával érkeztünk.

Az idő napsütéses, a szél közepesen hideg.

Örök dilemma a cipőkérdés: Klárafalváig földes, esőben saras a töltés, onnan viszont kemény makadámút vezet haza. Melyikre készüljek? A terepfutó talpát megeszi az kemény út, csillapítás sincs sok benne; a városi cipő viszont kis sárban is csúszik. Végül salamont vittem.

Érdekes, annyira félmaratonra vagyok felkészülve, hogy 21 km-ig reccsenés nélkül, jó tempóban ment minden. Nade, onnan még hátravan bő 10! Ez a rész kínszenvedés volt, egyre hosszabb belesétálásokkal. De azért beértem, és ezzel az év leghosszabb edzését le is tudtam. Pipa.

A babona szerint, amivel az év első napját töltöd, előrevetíti az egész éved. Ez egy marhaság, de minek kockáztatni :) Így - immár több éves hagyományként - január elsején körbeügetjük Szeged városát a körtöltésen. Távolságra szűk 19 km, az időjárás mindig fagyos, volt már bokáig érő hó és idén keményre fagyott föld.

Idén népes társaság gyűlt össze, úgy látszik mindenki moderáltan bulikázott előző éjjel. 10 km felett már szétszakadozott a boly, de szakaszonként összevártuk egymást, mert csupa szív, rendes emberek vagyunk. Azért van abban valami melegséget adóan családias, hogy a kihalt tájon csupa ismerős futó vesz körbe, ha előre megyek, ha lemaradok, mindig van körülöttem valaki.

A tempót nem húztuk meg nagyon, ez nem a versengésről szól. Kezdődhet az év.

... a cél, elvtársak. Ma reggel jutott eszembe (abba a kevésbe), hogy a versenyeimről, a felkészülésről is vezessek naplót. Ez két okból lesz jó: egyrészt nem lesz olyan elhanyagolt a blogom, másrészt utólag visszaolvasva is sok tapasztalatot lehet leszűrni belőlük.

A kívánt cél idén a 1:35-ön belüli félmaraton, szeptemberben, a WizzAir-en. De addig még sok verseny van hátra...

Szilvásvárad.

Úgy alakult, hogy a legkedvesebb kirándulóhelyemmé lett az évek során. Októberben valami lenyűgöző a Bükk sokszínűsége, a sárga-barna-vörös teljes spektruma.

De valami más is ideköt. Itt ért utol egy felismerés, s fogant meg a rá adott válasz. Ami életem egyik legjobb döntését alapozta meg.

Elmeséljem? Elolvasod? Legyen.

A történet kezdetén 2008-ban vagyunk. Nyár van. A Szalajka-völgy végében susogó falevelektől és zajos túrázoktól terhes a tér. Erőm biztos tudatában, arrogánsan elindulok fel az Istállóskői barlanghoz. És ahová már megsemmisülten érek el. Levegő után kapkodva jön az ötlet: kardiózni kell.

Pontosabban: futni.

Hazatérve a gondolatcsíra szárba szökken s erőre kap: gitárom eladom, belőle futócipő és -ruha lesz. Az első pár fordulómra a hattyasi 3,5 kilométeremen még most is emlékszem (25 perc körüli időkkel...).

És lesz egyre több, egyre gyorsabban, egyre több emberrel, akik között egyre több barátság alakul ki... Ez tart a mai napig is!

Most ismét itt vagyok, a zérópontnál, fent a barlangnál. Újjászülettem azon a napon. Ma ezt ünneplem.

Mindenszentek.

Az ország még életben lévő lakossága felbolydul, mindenki ízlésének és világlátásának megfelelően igyekszik megemlékezni elhunytairól (fröccsöntött műkoszorúk, szevasztok!), miközben úgy tapossák egymást, mintha az életük múlna rajta. Csodálatos képzavar.

Ezt széles ívben kerülendő, hagyományosan előbbre hozzuk a temetőlátogatást. Mivel ez  csak apám kicsiny faluját érinti, nem egy többállomásos tour.

Dombiratos egy kicsiny falu, Békés megye délebbi végén. Gyerekkorom egyik színtere, itt tanultam meg biciklizni (egy sárga Kempingen, néha szalajtott). Lássuk be, várossá előterjesztése még nem aktuális, sorsa valószínűleg a lassú kihalás. Ennek egyik biztos jele egy végleg bezárt régi kocsma volt (akad helyette késdobáló, de akkor is).

A nagy kérdés: kell ilyenkor szomorúságot tettetni? Magasztos pillanatok ezek? Egyáltalán kell köveken keresztül, erre dedikált napon megemlékezni? A legjobb emlékhely az emlékezet. Akit felemlegetnek, az sosem tűnik el. Egy műmárvány tömb mit mondhat el az alatta nyugvóról? Csak egy nevet. De hogy jó ember volt-e vagy sem, arról hallgat...